Ma, József Attila születésnapja és a Költészet Napja alkalmából fogadjátok nagy költőnk nem kicsit távoli, hanem egészen középföldei rokonának alkotását, aki tanulmányozva felmenője életművét, számos, mondhatni soronkénti, párhuzamot vélt felfedezni sor(s)aik között, melyet egy szép napon versbe öntött és az alábbi videóban el is mondja nektek.
József Attila: Nem emel föl Gollam: Ki húz ki innen?
Nem emel föl már senki sem, Ki húz ki innen? Senki se! belenehezültem a sárba. Ha latyakba kaptad a plattyot, Fogadj fiadnak, Istenem, hasztalan akármi szentmise, hogy ne legyek kegyetlen árva. ha a lábad a sötétbe’ slattyog.
Fogj össze, formáló alak, Fogok egy síkos kis halat, s amire kényszerítnek engem, – nincsen a farzsebemben. hogy valljalak, tagadjalak, A mockosz kisz hobbit is jó falat, segíts meg mindkét szükségemben. ha idevetődik a szentem.
Tudod, szivem mily kisgyerek – Szméagol gonosz kisgyerek, ne viszonozd a tagadásom; – Fojtogatok és elásom! ne vakítsd meg a lelkemet, Piszkos ügyeket elkenek! néha engedd, hogy mennybe lásson. – Csak adjad a drágaságom!
Kinek mindegy volt már a kín, Mindegy nekem, ha benn, ha kinn, hisz gondjaid magamra vettem, ha a lembasod rég megettem; az árnyékvilág árkain ha Mordorba visznek a társaim, most már te őrködj énfelettem. de elsuhan a Szem felettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek, Túl rajtunk nincs, kit szeretek. hogy legyenek jobb szívvel hozzám. A hobbitokat felpofoznám! Vizsgáld meg az én ügyemet, Drágaszág, érd a szügyemet, mielőtt magam feláldoznám. mielőtt magunk feláldoznám.
A Beowulf óangol elbeszélő költemény avagy hőseposz, amely 3182 hosszú, alliteráló sorból áll, Skandináviában játszódik, és az óangol irodalom legfontosabb alkotásának számít. Egyetlen kéziratváltozata maradt fenn, az úgynevezett Nowell Codex (ma a British Libraryben őrzik), amelynek hajdani tulajdonosai között volt Sir Robert Cotton gyűjtő, a Sir Gawain és a Zöld Lovag eredetijének egykori birtokosa is. Névtelen angolszász költő műve, keletkezését a 8. és a 11. század közé teszik a kutatók. Hosszú évszázadokon át feledésbe merült, és csak akkor vált közismertté, amikor 1815-ben kinyomtatták. (Wikipédia)
Volt egy nyaram a 2000-es évek elején, amit azzal töltöttem, hogy kiástam egy pincét. Ez idő alatt sok verset írtam, hogy ásás közben lefoglaljam az agyam. Ez a paródia az egyik. Egyébként minden sor pontosan 15 szótagból áll és a történet szempontjából nagyjából az első részt dolgozza fel. Grendel, vagyis elnézést, a Veszedelmes Vendel anyja már nem jelenik meg benne. A Beowulf magyar fordítását egyébként Szegő György nagyszerű fordításában olvastam, miután nagy nehezen sikerült kikölcsönöznöm egy könyvtárból. A másik vers pedig Gawain és a Zöld Lovag történetének egy 1500 soros verses mesefordítása, ami szintén pinceásás közben született. Ó, azok a régi – rühes – szép idők.
Írta: Vachter Ákos (2003)
Néhány hasznos információ a történetben szereplő neveket illetően:
Beowulf – Beowli
Rothgar király, a dánok ura – Rothmár fejedelem
Grendel, a szörnyeteg – a Veszedelmes Vendel
a Szarvas csarnok, a dánok híres építménye – Betonwas Bunker
I. rész
B’ówli bewezetése
Ím, itt vagyok! Ismét irdatlan izgalmakat írtam, melyeket mindnyájótoknak most mindjárt megmutatok! Régen rengeteg remek regékben rótták rúnákkal bután bégető barmok: birkáknak barna bőrére veszett világok vitézeinek viadalait. Talán tököt termelni tízszerte tisztességesebb, mint millió megveszekedett mukit macerálni egy eszeveszetten élezett egyenes eszközzel, de dísztököknél dilinyósok darabolására szerintem százszor szívesebben szegezed szemedet! Hát halljátok hiteles hírét hatalmas hősömnek, s ősidőkben őgyelgő öntelt, öreg ördögömnek csillogva csobogó csodaszép, csenevész csermelyek és elképesztően elhagyatott erdőségeknek veszedelmesen villámló vad, völgyes vidékéről. Először egy eszelős északi embert említek, aki az ábrándos álmait arra alapozta, hogy hórihorgas, hirtelen-haragú, halpofájú sziszegős szörnyeket szabdal szablyával szerteszéjjel. Na, nézzétek nem-norvég nagyságának nemes nevét: Bátor Be’ówli, birtokban bővelkedő, bölcs bajnok! Temérdek telek tehetős tulajának tétetett, tehát töretlenül tudta támogatni terveit.
Eleinte egyetlenegy eszeveszett egyedet, semmi sárkányt se sodort sikamlós sírbavalónak a szüntelen szemtelenül sziszegő szúrós szellő. Biz’ bátor Beowli bárdját babrálta, s bámult bambán. Talán temérdek telkén töktermelésről töprengett. Mikor messze-földről, magas melákok mutatkoztak követeiként a Kőkardos keleti királynak, Rothmárnak. „Rokonod rettentő rémség riadalma miatt menesztett minket” mondták a magas melákok. „Sürgős segítségedért sírunk sokan! Sorakoznak hosszú hajóink, hogyha holnap hazatérnél hozzánk, s megszabadítanál minket mérges mészárlásától a visszataszító, vérmes, vérivó vendégünknek.”
Biz’ bátor Beowli búsongása befejeződött, s bizony burkolatlanul boldogan beleegyezett a dologba, s a dánok diadalmasan dörmögtek. Iziben indultak is iszonyatos izgalmakban még mielőtt másnap magasra mászna magában a nagyon narancsszínűből növekvő nap. Nem nagyon tétováztak, a tenger tajtékos tetején tettek meg megannyi mérföldet, míg mindnyájan megérkeztek. Könnyedén kirakodtak. A költséges kabátokat, s a hasonló holmikat hatalmas halmokba hordták. Ajándéknak akarták adni, amint akkoriban ilyesfajta illendőségek igen ildomosak voltak. „Vendégségbe vigyél vegyesen valamit” volt a jelszó. Jóbarátnak lyukas jakbőrt jellemtelen adni. Azonban az aranyos amfora ajánlott. Azután, amint abbahagyták az aranyos ajándékok poros partra pakolását, pár percnyi pörlekedés végeztével vitézünket vezérükhöz vezették.
II. rész Vendel viszontagságai
Hideg helyen, hatalmas hófödte hegyek határán építették ez esztelen emberek elbűvölő Betonwas Bunkerukat. Benne bűbájos bútorok sorakoztak. Setét sarkait sohasem söpörték, s faggyú fáklyák fényénél finomságot falatoztak. Szerencsétlenül, szigeteletlenül szerkesztették, s szegények a szúrós, szivárgó szelektől szenvedtek. Ennek ellenére (eszesen) emelvényt emeltek kiváló Kőkardos királyuk kedvére, ki közben fűtéscsőhálózat felszerelését fontolgatta. Ezen emelvény elébe érkeztek embereink, Rothmár remek rókaprémjében rémesen remegve ült az ülepén, s üres üvegeket ütögetett. „Vezérem! Vérmes Vendéged veszedelmétől vacogsz? Istenekre! Ily irdatlan iszonyat idegesít?” beszélt bátor Beowli Betonbunker bírájához. „Fenét! Fiam, fránya fűtést felejtém felszerelni” felelte a fejedelem. „Féktelen Fenevadunk förtelmes fejét felütve figyel, s Fekete Földjén feni fogait fiaimra. Fullasztó fellege félelmet fakaszt. Fojtogatja, s falánkan falja fej veszejtve vitézeimet e Veszedelmes Vendel! Végül vinnyogva, véresen vonszolja valamennyit. Vállalod-e e veszedelmet, s véle verekedsz-e?” S bátor Beowli boldogan bólintott barátjára. „Sejtettem! Sebes segítségedből siker sarjadjék!” Aztán ajándékaikat átadván asztalokhoz helyezkedtek, hová hatalmas hordókból hozattak bíborszín, bugyogó bort, s biz’ boldogan beszélgettek. „Testvérbátyám, töprenkedtél-e talán töktermelésről temérdek telkeiden? Terjedelmes területen található termékeny táptalaj. Talán tudhatod, hogy hazámban helyenként hulló harmat hogyan húzza tetőfokára a töktermelés termésátlagát.”
– beszélt bátor Beowli Betonbunker bírájához. „Sajnos, sehogy se sikerülne” sajnálkozott.“Sokat próbálkoztunk például patiszonnal. Permeteztük, pityamallatkor pattyogtunk* pátyolgatni. Persze piciny tököt termeletlenül teljesen tönkre tevődött. Azóta almát aszalunk, azokból annyi akad!” Ilyes ízes intelmekkel igyekeztek illetni egymást, s elfeledkezvén az estről, az elérkezett.
A setétség sebesen suhant a sokadalomra, s a fejdelem figyelmeztető felhívására pilledten pihentek a pihe-puha padlózatra. Sokáig semmiféle surrogás sem sertepertélt semerre. A sárga sövény suhogott a setétben. Aztán az alacsony ablakok alatt alaktalan árnyalak akarta az alaposan atom-biztos nyílászárót nyakával nyomorultul nyomorgatni, sikertelen. Sokáig settenkedett sompolyogva, míg meglelte a megfelelő méretű megoldást, azaz az ajtót, amely alkalmas általjárásra. Darabig diszkréten döngette a drabális dög, de a kapu kiszakadt, köszönést kihagyva, kéretlen bizony berontott a bömbölő behemót borzalom. A Vérivó Vendég, a veszedelmes Vendel visszatért! Eszeveszett elképesztő emberszerű ellenség! Káin kirúgott karbantartója! Keserves Kópé! Szóval szépen a szuszogó szerencsétlenhez szökkent, aki amott aludt az ajtó alatt, amikor az irdatlan iszonyat ízekre ízlelte. Imígyen felfalva a földön fekvő flótást. Feltápászkodott bátor Beowli a borzalmas bárdjával, s bömbölte:
„Bárd? Beh! Bárdtalanul is beledöngöllek a betonba! Te termetes töktetű! Torkodra tapossak talán?” Vérivó Vendel válaszolt volna valamit, viszont beszédben borzasztóan bénának bizonyult. Bezzeg bátor Beowli! Bőszült behemót bikaként bömbölt! Megragadta a marcona monstrumot, s megszorítá, Hogy az heveny halálfélelemmel hörgött hevesen, s érezte, ezen eszeveszett északi ember hetvenhétszer hatalmasabb hentes, s hogy hamar hulla lesz. Legott letépve, lazán lifegett legféltettebb karmos karja. Könnyűszerrel kitépte azt a kemény Beowli. „Berzenkedsz, barom?” bömbölte, s boncolgatta Volna, viszont vérmes Vendel végleges vereségben visítva vonaglott veszett végtagjáért. S végül-is szabadulván szörnyű szorításából Széjjeltépő Beowlinak, beleiben bukdácsolva barlangja mélyére menekült magában morogni. Mikor a dánoknak dobta diadalmasan a dög darabját, dördültek a dobok, dirregve-durrogva dicsőségét bátor Beowlinak, s buktát a borzalmas baromnak, a Vérivó Vendégnek, végtagját vesztett Vendelnek!
A dán daliák díjul derékaljnyi dísztökmagot hurcoltak hatalmas hősünk hajójába, s hiteles honosított hitlevelével hóhérkodásáról, hurrázást hallván, hajóján hümmögve hazaindult.
VÉGE
*pattyogtunk: igazából ez a battyogtunk szó akart lenni, csak mivel ezt a szót nagymamám használta így, vagy csak én hallottam félre és így jegyeztem meg.
Ez tényszerű, ez nem vitás, e házban él egy entitás, de nem láthatja senki más, csak én. Segítik furcsa háncsporok. A füstjüktől itt csámborog, szeméből könnyként rám csorog a fény. De több ő, mint egy látomás, vagy mint szinapszis változás, hisz kedvence az áfonyás lepény. Épp, mint az enyém.
Újabb lépést sikerült megtennem afelé, hogy a Gombák a Yuggothról és más versek címet viselő kötet elkészülhessen, ugyanis elkészültem az ‘In a Sequester’d Providence Churchyard Where Once Poe Walk’d’ címet viselő vers fordításával is. Így a célkitűzésem szerint már csak három vers van hátra. Az eredeti vers egyébként egy akrosztichon szonett, ami azt jelenti, hogy a vers sorainak kezőbetűit összeolvasva egy szót, vagy üzenetet kapunk. Egyik híres ilyen versünk Kosztolányi Dezső: Nyár, nyár, nyár című verse, melyben Karinthy Frigyesnek rejtett el egy nem éppen kedves üzenetet.
A fordításban az akrosztichont nem vettem figyelembe, mert egyelőre nem vagyok még meggyőződve arról, hogy még ezzel a plusz megkötéssel együtt egy elfogadható fordítást lehet készíteni. Lehet, majd még megpróbálkozom vele, miután befejeztem a hiányzó darabokat. De lehet az is, hogy ez így fog maradni. Majd meglátjuk.
H.P. Lovecraft: Egy elzárt providence-i templomkertben, hol Poe járt egykor
E föld felett örökkön árny lebeg, s enyészett századoknak álma jár; s fenn tornyosul komor szilrengeteg, mely ősi, rejtett földet körbe zár. Mindent köröttünk emlékfény takar, s a múlt napokról súg a holt avar, mely vágyottjára mindhiába vár.
Magányos árny suhan búsan tova, amott, hol egykor élve lépte járt, közönséges szem nem látá, noha a dala mindent varázslatba márt. Kiknek feltárta bűbáját a lét, látják a sírok közt Poe szellemét.
Háttér:
Az „In a Sequester’d Providence Churchyard Where Once Poe Walk’d” egy rövid akrosztichon szonett a néhai amerikai szerző, H. P. Lovecraft tollából. Először 1936-ban, Maurice W. Moe „Four Acrostic Sonnets on Edgar Allan Poe” című művében jelent meg, és azóta számos alkalommal újranyomták. A vers 1936. augusztus 8-án született kb. fél évvel Lovercaft 1937 márciusában bekövetkezett halála előtt, a rhode islandi Providence-ben található Szent János-székesegyház temetőjében, az Egyesült Államokban. Lovecraft Robert H. Barlow és Adolphe de Castro társaságában rendezett baráti költészeti verseny részeként írta meg ezt a művet.
Mottó: “nem menő ma már a cancel, szólt a panda influenszer”
Ha nem kell a handa-banda, szólt a fán a randa panda, csak megoldás: ashwaganda! Mezítláb ne ronts a tankra, ne licitálj roncs trabantra, zavarost csak szimpla cashbe’, hasonlóakért kövess be!
Nade mire gondolt a költő? Leginkább arra, hogy pl. karácsonyi ajándékötletek, vagy úgy egyáltalán normális dolgok helyett, miért ilyenek cikáznak át az agyamon. Egyébként ez úgy kezdődött, hogy lefekvés előtt bekaptam egy ashwaganda tablettát, aminek következtében szuperjól aludtam és reggel is meglepően békésen és kipihenten ébredtem. Így az első rész viszonylag gyorsan megszületett, de akkor még nem tudtam, hogy ki és mit akar a panda, de tény, hogy jó tanácsokkal igyekszik ellátni a hallgatót.
A tank eleinte bank volt, és símaszk, a roncs trabant mondhatni azonnal érkezett, végül inkább tank lett, és eleinte kapa volt, abból lett mezítláb és nekem már kicsit beugrott a tienanmen téri párhuzam, ha már panda, de eskü nem szándékosan. Utána derült ki, hogy ez egy influenszer és az utolsó két sor és a mottó is gyorsan adta magát.
Véletlenül jött megint szembe velem valami egészen szuper egy A. Harris vers és Wizard of Barge illusztráció formájában. Úgyhogy természetesen megint nem bírtam magammal és lefordítottam, igaz valahogy beletettem pár extra rímet ^^.
Nézzétek meg az oldalaikat, be is linkelem, mert ANNYIRA jók!
A minap szembejött velem egy kép, amin az alábbi kis versike szerepelt.
Úgyhogy gyorsan készítettem is hozzá egy fordítást, illetve SUNO-val egy kis dalfeldolgozást is:
Egy bölcs öreg bagoly egy tölgyfaágra ült, ahogy többet látott, úgy egyre csendesült, s hogy csőre csendesült, úgy, fülébe több befolyt, miért ne követnénk mi e bölcs öreg bagolyt?
A “Wise Old Owl” egy régi angol mondóka, amelynek eredete egészen az 1700-as évek végéig visszavezethető. A mondóka egyszerű, rövid, és az emberi bölcsesség fontosságáról szól. A szöveg így hangzik:
A wise old owl sat on an oak, The more he saw, the less he spoke, The less he spoke, the more he heard, Why can’t we all be like that wise old bird?
Jelentése és tanulsága
A mondóka lényege az, hogy a bölcsesség gyakran a csendből és a figyelmes hallgatásból fakad. Az “öreg bagoly” metaforikus szereplő, akit a bölcsesség és az önuralom példájaként ábrázolnak. A mondóka arra ösztönöz, hogy figyeljünk jobban másokra, és gondolkodjunk, mielőtt megszólalunk.
Hódolj, az álmok császára vagyok;
a koronám az ezerszínü nap,
mely rejtett földek csodáira süt,
a ráncos ég az ünnepi ruhám,
a menny tetején trónolok s enyém
az űrbe omló végtelen tüze.
Falánk szörny, mely prédáért üvölt,
a lángtaréjos tenger tornyosul,
irígy holdak hajtják álnokul
mindörökre lábnyomomba őt;
pengeéles adamant hegyek,
s megannyi lávanyelvű tűztorok
nyaldossa hasztalan a tomboló eget;
És kígyótestű fáknak földjei,
hol nyálkás törzsek nyúlnak egyre csak,
a végső trón tüzével számüzött
korokon át űzik röptömet.
megannyi hitvány varázsló s király
ragadna fegyvert ellenem,
tekercseikben sárkánybőr doha,
s férgekként vonagló rúna ég.
ezüstpárlat habdalukkal ők,
a csillagsellők hada csalna be
a kristályzátony kelepcéibe.
s a holdak, kigyószemű ördögöknek és
förtelmes bölcs ősgnómok hona,
felszegnék előttem jeges szarvaik.
De a céltól semmi el nem tántorít,
mit eónok, napok és örök háborúk
rendeltek el s mit hold és por dalolt;
A célt, amelynek bűnös istenek
bronz könyvébe utószó gyanánt
izzó rubint vájta be nevét,
a titkot rejtő hieroglifát.
A célt, hol eksztázisom elcsitul,
s a tágas mennyek multiverzuma
befogadja avatárjaim
vihar-tépte hordáit s velük
prométheuszi eszméim hadát,
e zabolátlan villámló erőt.
S hívom akkor emlékeimet,
a menny vakító fényét hozva el,
s álmaimnak Végítéletét
győzedelmes szóra szólitom,
mi a Nagyság önnön muzsikája lesz:
midőn a lábuk számtalan világ
és messzi kornak fundamentuma,
és feltartott karuk, mint oszlopok,
könnyen tartják meg jelen s jövő
istenségek trónjának hadát,
s tartják Asmodai és Set helyét
a hetedik Menny országa felett.
“1961. augusztus 14-én, hunyt el Clark Ashton Smith autodidakta író, költő, szobrász, festő. Kapcsolata H. P. Lovecraftal a The Hashish-Eater című ünnepelt, rendkívül sikeres költeményével kezdődött, ami HPL-nek annyira tetszett, hogy azon mód levelet írt CAS-nak, ami egy 15 éven át kitartó barátságban, aktív levelezésben teljesedett ki. ” Forrás: The Black Aether
Seth Atwood farmer nyolcvanévesen akart kiásni telkén egy kutat. Csak ifju Eb-bel fúrták lelkesen. S e lázból, hittük, lel majd kiutat. De ifju Eb is megzavarodott, és vitték is az ispotályba át. A kutat Seth lezárta és legott a karján átszelt egy artériát.
Hogy eltemettük, egy nagy vonzerő a kúthoz vitt, hogy bontsuk el kövét, s alatta vasrudak s egetverő, kimondhatatlanul mély vaksötét. De inkább visszafalaztuk, mivel túl mély volt már zsineggel érni el.
Sétálni vittek, hol zord kőfalak benső gonosztól dülledtek ki mind, s tömegnyi torzult, vergődő alak egy másik, sötét istenségnek int. Az utcán, lám, tengernyi láng lobog s a tetőkről egy árnyhad ereget egy tisztátalan madársereget az égre, míg sok rejtett dob dobog.
A lángokon rút dolgok forrtak ott, és tudtam azt, hogy Kívül jártak ők – Vajh másvilági, sírba zárt erők nyomán szárnyuk Thog-ról mit hozhatott? S a kacaj rögvest némaságba fúlt, hogy meglátták, mi csőrükben lapult.
X. The Pigeon-Flyers
They took me slumming, where gaunt walls of brick Bulge outward with a viscous stored-up evil, And twisted faces, thronging foul and thick, Wink messages to alien god and devil. A million fires were blazing in the streets, And from flat roofs a furtive few would fly Bedraggled birds into the yawning sky While hidden drums droned on with measured beats.
I knew those fires were brewing monstrous things, And that those birds of space had been Outside— I guessed to what dark planet’s crypts they plied, And what they brought from Thog beneath their wings. The others laughed—till struck too mute to speak By what they glimpsed in one bird’s evil beak.
Az az igazság, hogy most már elkezdett zavarni, hogy ilyen lassan haladok ezzel, másfelől egyre kíváncsibb is vagyok, hogy mi a vége, mert bármilyen hihetetlen, de még nem olvastam el az egész Fungi from Yuggoth-t. Mindig csak azt a részt olvasom el, ahol épp tartok a fordításban.
Úgyhogy az új cél az, hogy egy éven belül befejezem az egészet és 2020 Halloween-re az új verseskötetben fog megjelenni egyben.
Elkészültem végre ennek a versnek a fordításával is. Az eredeti vers itt olvasható:
Van egy lomblepte hajlék
egy dombnak tövén,
hol sok rémséget hallék,
mit súg a sövény.
Hol a bűvös nedv sarja:
zöld indafonat
ama vén fákat marja,
s a halottakat.
Nem tudja senki, hogy minő nedű, mit a mélységből felszívogat.
De mennyi szép virág nő
kertekbe’ kint,
üde kavargó szellő
parfümje mind.
A napfény, ha a dél múlt
s a láng oly veres,
hogy a táj is belé fúlt,
és félelmetes,
a kelyhekből végtelen napok szaga az ég felé utat keres.
A tornácon ragályos
gyomok hada ring,
s a légben egy homályos
vak emlék kering.
Az ösvényt már belepte
a nyirkos moha,
szellem jár felette
az éjben, s noha
ki látja, a lelkét a látvány betölti, de nem feledheti soha.
Habár tűzforró nyár volt,
hogy ott álltam én
s a lombokon lángolt
a kék égi fény,
de a képtől kirázott
a halott-hideg,
és megfolyt a ház ott,
szem nem érti meg,
mit láttam, hogy jártam a régmúltban itt, szememben kigyúlt az ideg.
A költészet napja alkalmából egy jó régi verset és egy kis történetet hoztam, ami még ráadásul József Attilához is kapcsolódik kicsit. Több mint tíz évvel ezelőtt íródott és azt örökíti meg, amikor egyszer találkoztam Flórával, a Gubolyka táskák megalkotójával (https://www.facebook.com/gubolyka/) és elmentünk egy irodalmi estre, ahol majdnem röhögőgörcsöt kaptam az egyik néző tetti miatt. Ezt a dolgot egyébként Várady Szabolcsnak (Kossuth- és József Attila díjas költő, aki akkoriban az azóta megszűnt Holmi versrovatának szerkesztője volt és az ominózus est egyik vendége) is megírtam.
“Tisztelt Várady Úr!
[…]
Mivel véletlenül belebotlottam a neten az Alexandra Irodalmi Kávézó műsorába, s mert egyszer volt szíves meghívni egy Petőfi Irodalmi Múzeumbéli HOLMI-estre, ezért gondolván, hogy ez sem lesz kevésbé jó, mindenképpen el akartam menni. És úgy is lett.
Nem is csalódtam, bár megvallom, Nádasdy professzor versei és az Ön által elmondott
levelek s versek kivételével a többi mű számomra és (tulajdonképpen a barátom számára is) kicsit unalmasnak tűnt (legalábbis első hallásra).
Persze a legmókásabb az első sorban előttünk ülő úr volt, akit valamiféle csillapíthatatlan belső kényszer ösztökélt arra, hogy folyamatosan próbálja összekaparászni a földön heverő üvegszilánkokat. Sajnos, amikor bár munkáját befejezte, egy későbbi hirtelen mozdulattal sikerült
felrúgnia a kis halmot, úgyhogy nem volt mit tenni, kezdhette elölről. Én pedig igyekeztem
nem megfulladni a nevetéstől. Főleg, amikor azt láttam, hogy a kezei időnként önkéntelenül újra
és újra elindulnak lefelé, a műsorvezető úr grimaszai és ujjával való rejtett fenyegetőzése ellenére.
Erre lehetne azt mondani, hogy “a valóság komponál”. Úgy összességében. 🙂
[…]
“Kedves Vachter Ákos!
Először is elnézést kérek, hogy csak most válaszolok a levelére. Nagyon elmerültem a különféle munkákban és restanciákban. Másodszor köszönöm a mulatságos leírást a Holmi-estről. A pohártörő, majd törmeléksöprő úr erőfeszítéseit én is megfigyeltem.
Lent lakott a híd alatt a troll,
az ötszáz éves híd alatt, ahol
hajléktalan formájában élt,
követ evett s morgott mindenért.
Morgott, hogyha esett az eső,
a régi, rozzant híd lyukas tető.
Morgott, hogyha ragyogott a nap,
rég eltűnt az ajándék kalap.
(Amit még a mágustól kapott,
mikor másik megyében lakott.)
A kedvenc játéka mi volt? A sakk!
Az elveszett vezért picinyke makk
vagy kő helyettesítette ki.
De játszótársa nem akadt neki.
Nem járt arra se élő, se holt,
eltévedt viking se kóborolt
a környéken, se vándorló banya,
nagyon uncsi volt a trolltanya.
A híd tövében épp halat fogott,
s közben egykedvűen puffogott:
midőn megérkezett a változás,
volt is jó nagy trollcsodálkozás.
A vízben messze állt egy kisfiú,
indián volt, apacs vagy sziú.
Nyakából kiállt egy furcsa toll,
először nem értette a troll.
Az arca sápadt volt s a vízen állt,
nyakán hordott egy furcsa kőmedált.
A trollt, hogy észrevette, felvirult,
s a troll agyán egy emlék átgurult:
a tisztás onnét nem volt messze, mely
egy indián temetkezési hely.
S mert nyílvesszőhöz tartozott a toll,
a sakktáblára pillantott a troll,
szólt: Nehogy aztán nekem elbomolj!
s az arcán megjelent egy félmosoly.
Eljön lágyan az éjjel,
mint a fa levele hull,
a házon ringó árnyhad
fák ágán áttolul.
Egy kinti lámpa fénye
egy mintát falamra fest:
egy kirakós darabja,
vagy egy irkafirka test.
Egy keskeny lépcső végén
van a keskeny kis szobám,
hol fekszem fenn az ágyon,
s kora alkony hull le rám.
A falra meredt szemmel
nézem, halványan ragyog,
az életem mintáját,
s a kirakóst, mi vagyok.
Mióta megszülettem,
míg jő a gyors a halál,
a mintákat követnem,
mint lélegzni, muszáj.
Mint patkány útvesztője,
a csapás elém vetül,
s a minta nem lesz új, míg
az a patkány elterül.
S a mintát most is őrzi
a falon a sötét,
mert benne lelte ő meg,
mint én, legillőbb helyét.
Miként a bőröm színe,
vagy a hulló hajcsomók,
az életem mintái
alig irányíthatók.
Patterns
The night sets softly
With the hush of falling leaves
Casting shivering shadows
On the houses through the trees
And the light from a street lamp
Paints a pattern on my wall
Like the pieces of a puzzle
Or a child’s uneven scrawl
Up a narrow flight of stairs
In a narrow little room
As I lie upon my bed
In the early evening gloom
Impaled on my wall
My eyes can dimly see
The pattern of my life
And the puzzle that is me
From the moment of my birth
To the instant of my death
There are patterns I must follow
Just as I must breathe each breath
Like a rat in a maze
The path before me lies
And the pattern never alters
Until the rat dies
And the pattern still remains
On the wall where darkness fell
And it’s fitting that it should
For in darkness I must dwell
Like the color of my skin
Or the day that I grow old
My life is made of patterns
That can scarcely be controlled
Mostanában fog megjelenni a GABO Kiadónál az “1001 Fotó, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” című nagyon érdekes könyv. Ma vettem át belőle az ajándék-példányomat a 67. oldalon található Tennyson vers részletének fordításáért.
A rend kedvéért álljon itt a teljes vers is:
Lord Alfred Tennyson: A Kolduslány
(The Beggar Maid)
Keresztbe fonta karjait;
Oly szép volt, el nem mondja szò:
A lány, kit pőre lába vitt,
Mert hívta az uralkodó.
Ki látva fent, hogy jő, lement,
Mert vágyta már fogadni őt;
“Nem is csoda”, beszélt sok úr,
“Ki látott hozzá mérhetőt?”
Miként a felhők közt a hold,
Csak állt rongyos-szemérmesen:
S ki szép szeméről zengve szólt,
Ki dùs hajàról kedvesen:
Mily égi bàj, a nagy kiràly
llyent nem lelt keresve sem:
S Kofetuá ìm esküdött:
“E kolduslány lesz hitvesem!”
Pár napja kaptam meg Sarah Waters: The Little Stranger c. könyvének magyar fordítását a GABO Kiadó gondozásában. Ezen egyébként kicsit meglepődtem, mert a hivatalos megjelenése aug. 31. után van, egyúttal aug. 30-tól mutatják be a mozikban a belőle készült filmet.
A poszt apropója amúgy az, hogy a könyv egy rövid versrészletét én fordítottam. Akit érdekel, a verset, melyből a részlet származik, Robert Herrick (1591-1674) írta, és a címe: “TO PHYLLIS, TO LOVE AND LIVE WITH HIM”
Gyerekkacaj lesz majd a hús,
tejük nedűd lesz, és a dús
mogyoróvaj lesz kenyered,
s kankalinkrém, ha kevered.
Az asztalod lesz mind a domb,
mely oly sok nárciszt rejt, s a lomb
alatt ha ülsz, madár, ha lát,
zeng, étkül, lágy melódiát.
“The tongues of kids shall be thy meat,
Their milk thy drink ; and thou shalt eat
The paste of filberts for thy bread,
With cream of cowslips buttered ;
Thy feasting-tables shall be hills
With daisies spread and daffodils,
Where thou shalt sit, and red-breast by,
For meat, shall give thee melody.”
A Kis Idegen egyébként egy 1940-es években játszódó kísértettörténet, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen. Eddig elég jó dolgokat olvastam a történetről, úgyhogy remélem, hogy jó lesz. Azt is írják néhol, hogy a film trailere félrevezető. Azt is talán kevesen tudják, hogy a koreai Szobalány c. film (igen, az) is Sarah Waters regényből készült a kor és a földrajzi környezet megváltoztatásával.
Pár napja ajánlották figyelmembe a következő verset, amit (shame on me) nem is ismertem. Másnap láttam a The Black Aether magazin oldalán a linkben szereplő trailert. (A végén pont ebből a versből olvasnak fel, éppen ezt a részt.)
Úgyhogy tegnap este kicsit elkezdtem. Elég hosszú vers amúgy, de nagyon jó. Menjen majd az egész?
Clark Ashton Smith:
A Hasis Evő, avagy a Gonosz Apokalipszisa /részlet/
Hódolj, az álmok császára vagyok;
a koronám az ezerszínü nap,
mely rejtett földek csodáira süt,
a ráncos ég az ünnepi ruhám,
a menny tetején trónolok s enyém
az űrbe omló végtelen tüze.
Mint falánk szörny, mely prédáért üvölt,
a lángtaréjos tenger tornyosul,
mert irigy holdak hajtják álnokul
mindörökre lábnyomomba őt.
[…]
The Hashish Eater -or- the Apocalypse of Evil
Bow down: I am the emperor of dreams;
I crown me with the million-colored sun
Of secret worlds incredible, and take
Their trailing skies for vestment when I soar,
Throned on the mounting zenith, and illume
The spaceward-flown horizons infinite.
Like rampant monsters roaring for their glut,
The fiery-crested oceans rise and rise,
By jealous moons maleficently urged
To follow me for ever;
“1961. augusztus 14-én, hunyt el Clark Ashton Smith autodidakta író, költő, szobrász, festő. Kapcsolata H. P. Lovecraftal a The Hashish-Eater című ünnepelt, rendkívül sikeres költeményével kezdődött, ami HPL-nek annyira tetszett, hogy azon mód levelet írt CAS-nak, ami egy 15 éven át kitartó barátságban, aktív levelezésben teljesedett ki. ” Forrás: The Black Aether
Tíz mérföld Arkham, s nem helyénvaló
az út: Boynton Beachnél szirtfokra tér.
A cél a csúcs, míg még Innsmouthig ér
a napsugár, a lassan elhaló.
A tengeren egy távozó hajó,
mely ősi szélviharoktól fehér.
De nem intek feléje épp ezér’,
a rossz érzésem el nem mondható.
Elhagyja Innsmouth-t! és a messzi múlt
tajtékot vet, s az éj sietve jő.
De már felértem, itt a dombtető,
hol pillantásom vak városra hullt.
S a házak közt, nézd! Nincs homályra ír,
az összes út sötét, akár a sír.
VIII. The Port
Ten miles from Arkham I had struck the trail
That rides the cliff-edge over Boynton Beach,
And hoped that just at sunset I could reach
The crest that looks on Innsmouth in the vale.
Far out at sea was a retreating sail,
White as hard years of ancient winds could bleach,
But evil with some portent beyond speech,
So that I did not wave my hand or hail.
Sails out of lnnsmouth! echoing old renown
Of long-dead times. But now a too-swift night
Is closing in, and I have reached the height
Whence I so often scan the distant town.
The spires and roofs are there—but look! The gloom
Sinks on dark lanes, as lightless as the tomb!
Volt egy lány, úgy hívtak Laura.
A frászt hozta az egész falura.
Úgy ugrott tejér’ le, kendőt tett fejére.
És ez már nyilván sok, “JÖNNEK A MIGRÀNSOK!”
S büszkék is voltak a halura.
Ma elértük az 1500 lájkot! Ez megint olyasvalami, amire korábban egy lyukas garast se tettem volna.
Ennek örömére álljon itt legújabb grimerick-em, amiben a legbizarrabb az, hogy megtörtént eseten alapul.
Volt egy lány, úgy hívtàk, Antónia,
a hobbija az anatómia.
De nem a szexi, inkább a plexi
szemüveges katatónia.
Épp egy új testet a neten kerestet.
Biztos lesz, úgy sem kell aggódnia.
Hallottál-e a rózsáról, mit a beton
repedése szült?
Láb nélkül is megtanult járni, ahogy a természetnek
ellene feszült.
Lehet, hogy furcsa, de az álmok kulcsa,
hogy elérte a friss levegőt,
Hát éljen a rózsa, mely a betonba nőtt,
noha senki se gondozta őt.
“Amikor én kicsike gyerek voltam,
anyu minden ostobasága betalált.
Azt mondogatta, hogy apu gonosz ember,
azt is mondta, hogy utált.
De azután, kicsikét felcseperedve, rájöttem: anyu a bolond.
De sajnos ellene semmit se tudtam tenni,
ő ilyen, ez a gond.”
“When I was just a little baby boy
My momma used to tell me these crazy things
She used to tell me my daddy was an evil man,
She used to tell he hated me
But then I got a little bit older
And I realized, she was the crazy one
But there was nothin’ I could do or say to try to change it
‘Cause that’s just the way she was”
A roppant domb a vén város felett
terült el, hol a főút elfogyott.
Nagy, zöld lombja zord pillantást vetett,
a templomra, mely az útra rogyott.
Kétszáz évig terjedt a szóbeszéd
a lejtőről, min nem jártak soha.
Madarat, őzet mi téphette szét?
S az eltűnt fiúknak sem lett nyoma.
A postásra egy nap hűlt helye várt
a falunak, még hírt se volt, ki mond.
Aylesbury népe bámulni kijárt,
s a postásra ráaggaták: bolond,
hogy látni vélte, amit más se lát,
a roppant domb falánk szemét s fogát.
The great hill hung close over the old town,
A precipice against the main street’s end;
Green, tall, and wooded, looking darkly down
Upon the steeple at the highway bend.
Two hundred years the whispers had been heard
About what happened on the man-shunned slope—
Tales of an oddly mangled deer or bird,
Or of lost boys whose kin had ceased to hope.
One day the mail-man found no village there,
Nor were its folk or houses seen again;
People came out from Aylesbury to stare—
Yet they all told the mail-man it was plain
That he was mad for saying he had spied
The great hill’s gluttonous eyes, and jaws stretched wide.
Zöld völgy ölén terem a kék kökény,
két kötényt szedtem tele vele az idén.
E zöld völgy ölén, rőt föld rögén
egy-két bölény hever, tömény sövényt legel,
s bajt kever,
ez tény! Én szegény a múlt hét felén,
mi ütött belém?!
De feltűntem én
e sok sörényes lény
kemény mezején s
merénylet lett elkövetve ellenem,
pata csattant a mellemen,
s billog tetkó lett a helyén,
de kezdjük az elején…
Ha elindulsz,
ne menj körbe,
hopp, az ogre
várba tör be.
Lárma vár ma,
ugra-bugra,
forró vizet
a hazugra!
Sár a dögre,
mindörökre,
sose taposs
a küszöbre!
Ott lakik az
ördög ökre.
Mire gondolt a költő, aki én vagyok?
Vázolom akkor a történet lényegét. Tehát a költői én épp démoni ügyeken való tűnődés közepette megfogalmaz egy felvetést, hogy igen jó volna, ha a lírai te ma nem érne megint túl későn haza. Közben egy párhuzamos dimenzióban egy apró növésű és csúf ogre nem bírja tovább elviselni ocsmány ábrázatát, idegösszeroppanása következtében a tükrét is összeroppantja, majd kirohan ámokfutni.
Ezután a lírai általános alany intelmet, modern kifejezéssel élve életvezetési tanácsot fogalmaz meg a lírai te részére, jelesül, hogy ha már egyszer elindulnál haza, akkor ne állj meg minden sz@r bokornál, stb., hanem iparkodjál hazafele, mert vár a lírai én.
Közben a párhuzamos világban a dühös ogre vártámadást hajt végre, bezúzza a bejáratot, mint Wun-Wun Deres kapuját. Az ismert malacos mesén kiképzett várvédők forró vízzel várják a támadót, egyszersmind a két cselekményszál e ponton összemosódik, ugyanis a franc essen a lírai te-beléd, amiért megint átverted a lírai ént és nem jöttél haza időben.
Az ogre ezalatt kinyiffant, és lírai te sem számíthatsz sokkal jobbra. Zárásnak még egy életvezetési tanács, egy baljós jellel nyomatékosítva. Na, úgy kábé így. Most olvasd el újra, ugye mennyire más?
Ez is egy viszonylag régebbi fordítás, bár több helyen átírtam most. A Juliska Sötétben a közismert Grimm mese eseményei után játszódik és azt mutatja be, hogy a női főhős hogyan próbálja feldolgozni a boszorkány házában történteket.
(Gretel in Darkness)
Ezt a világot akartuk.
Ki holtnak kívánt látni minket,
mind halott. Hallom a boszorkány sikolyát,
ahogy a holdfénybe hasít
a cukormázon át: Isten keze.
Nyelve összeaszalódik s gázt ereszt…
Most, messze a nők karjaitól,
és az emléküktől is, apánk kunyhójában
alszunk és nem éhezünk soha.
Miért nem felejtek akkor?
Apám zárja az ajtót s kizár
minden rosszat a házból – és évek telnek el.
Senki sem emlékszik. Még te sem, öcsém.
Nyári estéken azt súgja a szemed, hogy
menni akarsz,
mintha meg se történt volna.
De én öltem érted. Látom a fenyőröket,
az izzó kemencekupolát –
Éjjelente hozzád bújnék, hogy megóvj,
de te nem vagy ott.
Hát csak magam vagyok? Minket kémlel
a csend, Jancsi,
még most is ott vagyunk, és ez a valóság, a valóság,
a fekete fák és a lángok.
Louise Glück 1943.április 22-én született, Pulitzer-díjas amerikai költőnő.
A következő haikukkal az van, hogy sok évvel ezelőtt találtam és fordítottam le őket. Egy darabig aztán fogalmam se volt, hogy hol találtam és ki írta. Végül is sikerült megtalálni a forrást. Ugyanaz az Alan D. Peschke tollából valók, akitől a Hol Yuggoth meglapul (Yuggoth on the rim) c. verset fordítottam és akinek anno írtam Facebookon és öt évvel később válaszolt. 🙂
Alan D. Peschke:
Haiku
R’lyeh, az elsüllyedt város by Zach Geller – Instagram
R’lyeh cold watery deep giant slumbers, trapped, troubled –Great Old Nautilus
R’lyeh zord tengermélye szunnyadó óriások Nagy Vén Tintahal
Zord tél volt és csengettek egy sötét éjjelen,
nem vártak épp senkit sem, s az nem is volt jelen.
Majd meglátták egy urnán, mit belepett a dér,
s fura teste láttán bennük megfagyott a vér.
És hirtelen leszökkent s a hallba beszaladt,
hol a falnak nyomta orrát s hosszan úgy maradt.
Nem igazán érdekelte, hogy ki mit beszélt.
Végül visítás helyett ki-ki aludni tért.
Reggelinél asztalukhoz ő is odaült:
lekvár, kenyér s némi tányér gyomrába merült.
Az új gramofonjukról a tölcsért tépte le,
de nem tudták rávenni, hogy ne játsszon vele.
A kéménybe bámulásban nagy örömre lelt,
s cipőtalpa tépkedésében is kedve telt.
Volt, hogy könyvből szaggatott ki fejezeteket,
vagy elcsálésította a képkereteket.
Minden egyes vasárnap a földön elterült,
s hogy-hogy nem, a szalon ajtó útjába került.
Néha pedig úgy elillant, mint a levegő,
hogy jaj! a levesestálból kerüljön elő.
Máskor pedig rettenetes dührohama volt,
s közben minden törülközőt szerteszét pakolt.
Éjjelente céltalanul bolyongott, holott
tényszerűnek mondhatóan éppen álmodott.
Tárgyakat is elcsent olykor, miket szeretett,
s minden dolgot, hogy megóvja, jól tóba vetett.
Tizenhét éve ütötte fel már a fejét,
s hogy elmenne, azóta se mutatta jelét.
*************************************
Edward Gorey (1925-2000) amerikai író, grafikusművész volt, aki elsősorban jellegzetes gyerekkönyveiről vált ismertté, jóllehet nem igazán kedvelte a gyerekeket. Műveinek egy részét álnéven jelentette meg, melyek nevének anagrammái voltak, pl. Ogdred Weary, Dogear Wryde, Ms. Regera Dowdy stb. Mivel sosem házasodott meg és gyermekei sem voltak, amikor meghalt, mindenét egy kutyákkal, macskákkal, denevérekkel és rovarokkal foglalkozó alapítványra hagyta.
Egy idézet tőle:
“Ha már a nonszensz terén alkotsz, az inkább legyen rémes, különben semmi értelme. Megpróbálom elképzelni a derűs nonszenszt. Vidám, derűs nonszensz gyerekeknek – ó mennyire unalmas, unalmas, unalmas. Ahogy Schubert mondta, nincs boldog zene. És ez így igaz. Tényleg nincs. És valószínűleg boldog nonszensz sincs.”
Edward Gorey-tól korábban a Gushlycrumb Kölykök avagy a Kirándulás Után (The Gashlycrumb Tinies: or, After the Outing) és a Susnyarág (The Wuggly Ump) c. verseket fordítottam. Ez lesz most a harmadik magyarra fordított verse.
A minap hallottam a rádióban, hogy – talán az Amazon – azt tervezi, hogy sorozatot forgat a Gyűrűk Urából. Szerintem ez nem lenne túl jó ötlet, akkor már inkább vennék elő a Sirmarillion-t valamilyen formában. Amikor meghallotta ezt a hírt, Gollam barátom annyira fellelkesedett (nem.), hogy átköltötte kedvenc depressziós versét a nagyszerű József Attilától. Íme
József Attila: Nem emel föl Gollam: Ki húz ki innen?
Nem emel föl már senki sem, Ki húz ki innen? Senki se!
belenehezültem a sárba. Ha latyakba kaptad a plattyot,
Fogadj fiadnak, Istenem, hasztalan akármi szentmise,
hogy ne legyek kegyetlen árva. ha a lábad a sötétbe’ slattyog.
Fogj össze, formáló alak, Fogok egy síkos kis halat,
s amire kényszerítnek engem, – nincsen a farzsebemben.
hogy valljalak, tagadjalak, A mockosz kisz hobbit is jó falat,
segíts meg mindkét szükségemben. ha idevetődik a szentem.
Tudod, szivem mily kisgyerek – Szméagol gonosz kisgyerek,
ne viszonozd a tagadásom; – Fojtogatok és elásom!
ne vakítsd meg a lelkemet, Piszkos ügyeket elkenek!
néha engedd, hogy mennybe lásson. – Csak adjad a drágaságom!
Kinek mindegy volt már a kín, Mindegy nekem, ha benn, ha kinn,
hisz gondjaid magamra vettem, ha a lembasod rég megettem;
az árnyékvilág árkain ha Mordorba visznek a társaim,
most már te őrködj énfelettem. de elsuhan a Szem felettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek, Túl rajtunk nincs, kit szeretek.
hogy legyenek jobb szívvel hozzám. A hobbitokat felpofoznám!
Vizsgáld meg az én ügyemet, Drágaszág, érd a szügyemet,
mielőtt magam feláldoznám. mielőtt magunk feláldoznám.
A versike eredeti illusztrációja, rajzolta a zseniális Gris Grimly
Volt egyszer egy szerencsétlen,
Borzi nevű medve.
Hogy borzas volt? Nagyon kétlem!
Csakis bőrrel, semmi szőrrel
nem volt teste fedve!
Nem volt épp förtelem,
csak furán szőrtelen,
és bűze volt és tetve.
Fuzzy Wuzzy – By Gris Grimly from “Wicked Nursery Rhymes”
“A poor wretched bear was named Fuzzy.
Still the question remains, but was he?
Born with no hair.
He was oddly bare,
and a little bit stinky and scuzzy”
A következő versike az egyszer csak felbukkanó kraken / manöken rímből indult ki. Eleinte egy manöken
krakenről akart szólni, akinek lakhelye a bólya / s a móló a kifutója. De aztán jött a kraken / újraken rím és felmerült a kérdés, hogy mit is ken újra Ken. Nyilván a bólyát, ahol lakik. És miért? Mert az időjárás viszontagságai megviselték a festést. Természetesen adta magát, ha már egy tengeri szörnyről van szó, akkor a bólya nemcsak lakóhelye, hanem inkább a csalétke. És mi lenne jobb hajós csalétek, mint egy bajba jutott, segítséget kérő, szépséges nőalak. Ezt ugye már Heine is megjátszotta, csak polip nélkül. Na de következzék a versike.
forrás -vk.com – Pinterest
mottó: “festőnek ha ön csak amatőr, festés helyett legyen kamat őr”
Van egy srác, a becses neve: Ken.
Csakhogy nem ember, hanem kraken.
Munkálkodik, kong a bólya:
áldozatok siratója.
A fakó részen éppen újraken.
Kijavít pár napkiszítta G-t,
S a csali-nőcske napszemüvegét.
Kijavít pár tenger rágta S-t.
De
nem igazán tízpontos a test,
amit odafest.
Mindhiába, nincs jó vigasz szó,
Ken kraken hát nem egy Picasso.
Vacak lett a szirén bája,
rossz a bólya szirénája,
sunyi polip Lorelei-a
nem lesz naiv hajós kedvese.
Gondban van a mély lakója:
gagyi lett a csali bólya,
s az áldozat “Halihó!”-ja
híján hamar zárul e mese.
Á, mint az Álom, mely új útra hív.
B, mert Bárkán fut az éjbe a szív
C, mint a Cél, hová elvisz e dal,
D, mint a drágakő, mely lépre csal.
É(n), aki írom e rövid mesét,
F, mert a Félelem feszíti szét.
G, mint a Gonosz; kisérd hegedűn!
H, mint a hecc, mi a szörnynek a bűn.
I, mint az Irgalom, mi nem ismerős.
J, mint a Jó, mint a Reggel s a Hős.
K, mint a Kedv, amely csókot csikar,
L, mint ha Lefog egy démoni kar.
M, mint a Merengés, örökkön át.
N s Nem hagyod el a vak éjszakát!
O, mint Ocsmány kemencebűz.
P, mint Persze, hogy a ravasz befűz.
Q-val magyarul nem kezd a szó.
R, mert a Rémálmon ring a hajó.
S, mint a Sikoly s egy szép csontmosoly.
Te, nyájas olvasó: riadt fogoly!
U, mint az Út, mi a kincshez vezet.
s a duplaWé nem nyújt segédkezet.
V, mint a Vadság, mit elrejt az éj.
X a térképen a végső veszély.
Ypszilonra már a gyertYa leég.
Z-re nincs semmi, mert ez már a vég.
Leültem meginni egy kávét, és amikor felálltam, kész volt 🙂
Keresem azt, aki engem keres.
Ha nem létezik? Az félelmetes.
Sajnos az igazság az lehet, ó,
hogy senkihez sem vagyok való.
A szívem csak egy kitartó izom.
Jó ideje nem is randizom.
A gonosz kisded nem talált fülön,
a kedvenc versem Poe-tól a ‘Külön’.
Átitat e rettentő, csodás,
kisgyerekkoromtól fogva más
álmodás.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer rég,
egy késő éjjelen ennyi elég:
kopogtak. S ott állt az ajtóban ő:
zsebéből levelet húzott elő.
Cikornyás betűk és pecsétviasz.
Néztem, de nem igen tudtam, mi az.
Üres szemekkel csak meredt furán.
Majdhogynem kifakult az aurám.
A köpenye egész a küszöbig ért,
az ajtóban bámult, de nem szólt, miért.
Csak állt ott és esetlen volt már a szín,
Rácsaptam: “Húzzál el, nincs Halloween!”
Kell, hogy a tóra vetüljön az árnyék,
kell, hogy a szélben szálljon a csók,
Kell, hogy amíg odaérek, várj még!
Jól kikacagnak a cifra bogyók.
Bár tudnám, a szíved hol lakik!
Melyik erdő mélyén száll, úszik, szalad?
Bár megkérdezheték róla valakit,
hogy mi neki a legesleg-
finomabb falat.
Mert ha tudnám mindezt, elvinném neki.
Letenném a fűbe, fára, vízbe én.
S szólnék: rejtekedből, kérlek gyere ki.
Hogy örülni lássam, ha nem lehet enyém.
Hogy élni lássam, hogy lássam, hogy milyen,
az őzet, melyben ott lakik a nyúl,
a nyúl fejében van egy skatulya,
mélyében egy bogárka lapul,
annak szárnya szíved kapuja:
egészen az égig tornyosul!
De nem tudom, hogy mely erdőn lakik.
S ha ott, hogy úszik, fut, vagy épp repül?
Nem szólnak a bevarrt szájú valakik.
Csak mind mulatnak rajtam, remekül.
Kell, hogy a tóra vetüljön az árnyék,
kell, hogy a szélben szálljon a csók,
Kell, hogy amíg odaérek, várj még!
Összekacagnak a cifra bogyók
Gyertek, elkészültem! A művem! Nézd, apu!